- Milyen ügyben hívnak titeket leggyakrabban?

• Az évek többségében a párkapcsolati kérdések vezették a konzultációs hívásokat. Ez egy nagyon tág kategória, beletartozik a kapcsolati erőszak, a huszonévesek együttélésében, házasságában felmerült konfliktus, megcsalás, szakítás, de természetesen az is, hogy egy 12 éves hívónknak tetszik valaki a párhuzamos osztályból, de még nem mert ráköszönni. 2019-ben ezeket megelőzte egy hasonlóan nagy kategória: a testi-lelki egészség. Itt is a skála a lehangoltságtól a diagnosztizált pszichiátriai kórképekig vagy szuicid késztetésekig igen széles.

• A statisztikáitok alapján kb. hány százaléka a hívóitoknak, akik szexuális visszaélés áldozatai? Tudunk róluk egyéb statisztikai adatokat (nemük, életkoruk stb.)?

• Kevesebb, mint 1 százaléka. Több tízezer megkeresésből tavaly 258 ilyen beszélgetésünk volt. Ennek a kétharmada gyerekektől érkezett, és közel fele fiúktól. Sokan nagykamaszként, huszonévesként beszélnek itt, esetleg először a gyerekkorban túlélt szexuális abúzusról.

• Szexuális visszaélés esetén jellemzően kik az elkövetők?

• Nem vezettünk ilyen statisztikát, de jellemzően nagyon közel van az elkövető, gyakran rokon (nevelőapa, nevelőapa, nagybácsi, unokatestvér), illetve nagyon gyakran a párkapcsolaton belül történik a szexuális bántalmazás. Viszonylag új jelenség, hogy az interneten keresztül történt szexuális zaklatás, intim képekkel való visszaélés is megjelenik a hívásokban, és itt gyakrabban ismeretlen az elkövető.

• A vonal indulása óta változott-e a hívások száma, az esetek súlyossága és ha igen, mi állhat a háttérben?

• Ez egy nagyon összetett, kérdés. 1993 és 2007 között csak vonalas telefonról és csak 13 és 21 óra között volt a Kék Vonal elérhető. Hatalmas változás volt egyszerre bevezetni a mobilról ingyenes hívhatóságot és a 24 órásságot. A mobiltelefonok elterjedésével, az esetek „átlag súlyossága“, ha lehet így mondani, jelentősen csökkent. Voltak olyan időszakok, amikor a hívások több mint 90%-ából nem lett konzultáció, nem is nagyon volt miről beszélgetni, a hozzánk bekopogtató gyerekekkel. A legújabb tendenciák szerint ez mintha lassan fordulna, kevesebb a hecc hívás, vagy a kíváncsiságból telefonálgató csapat – talán már nem olyan buli ingyenes számokat hívogatni. Az intervenciós hívások, azaz az olyan akut veszélyhelyzetek, amikor felajánlottuk és el is fogadták a konkrét segítség szervezését, pár éve értek el egy csúcspontot, amikor több mint 100 ilyen esetben segíthettünk, ez most csökkenő tendenciát mutat. Sajnos nem a veszélyhelyzetek száma, csak a segítség elfogadása. Ha pozitív akarok lenni, akkor talán ma már könnyebb információhoz jutni, mint 4-5 évvel ezelőtt arról, hogy milyen esetben hol a segítség, ha negatívabb, akkor talán csökken a bizalom, ha elhangzik, hogy gyermekjólét, gyermekvédelem, családsegítő vagy akár rendőrség, kevesebben adnak meg szívesen adatokat. Talán mind a kettő igaz egyszerre, de ezek csak hipotézisek részemről. Azt is látjuk a hívásszám hullámzásában, hogy ha van valamilyen plusz forrásunk meghirdetésre, akkor az érezhető. Az össz hívás szám is hullámzik, a kapacitásunk is, és a kezdetek óta változott a jegyzőkönyvezésünk is, legutóbb 2018-ban, ez is nehezíti az összehasonlításokat.

• Mi jellemzi a szexuális abúzust átélt gyerekeket? Van-e bármi olyan elem a kommunikációjukban, amiből esetleg sejtitek, hogy ilyesmi állhat a háttérben, még mielőtt a hívó beszélne róla?

• Ez nagyon nehéz kérdés, és veszélyes is lehet ilyen jellemzőket keresni. Az akut krízisnek viszonylag egyértelmű jele a beszűkülés, a bénultság, de még itt is nagyok az egyéni különbségek, és nekünk sokkal inkább az a célunk, hogy elfogadással és kételyek nélkül fogadjuk a megkereső történetét, és kevésbé az, hogy a hangszínből, ritmusból, érzelmek kifejezéséből vagy éppen annak hiányából próbáljuk megállapítani, hogy van-e baj, és mekkora. Az is nagyon szomorú, de tény, hogy gyakran még igazságügyi szakértőknek, nyomozóknak és bíráknak is nehéz feladat, megállapítani, hogy „mi az igazság.” Örülök, hogy ez nekünk nem is feladatunk. Persze, ha sok ellentmondás van egy történetben vagy kiderül, hogy ugyanaz a hang a sokadik abúzus történetet mondja el, de mindig mások a konkrétumok, akkor azt visszajelezzük, de hangsúlyozva, hogy abban egy percig sem kételkedünk, hogy nincs jól és hogy segítségre van szüksége.

• Milyen tüneteket okoz a gyerekkori szexuális abúzus a gyerekben, illetve később a felnőttben?

• Többek között nagyon komoly önértékelési zavarokhoz, önagresszióhoz, addiktológiai problémákhoz és személyiségzavarokhoz vezethet a gyerekkori szexuális abúzus. Negatívan hat a későbbi párkapcsolatokra, illetve általában a kapcsolódásokra, a későbbi szexualitásra, a szülői szerepre – gyakorlatilag az élet minden területére kihatással van. Ezeket a negatív hatásokat tudja mérsékelni a támogató környezet és a pszichoterápiás segítség.

• Általában hozzátok fordulnak-e először, vagy már több helyen kértek a hívók segítséget? Milyen sikerrel?

• Ez nagyon változatos. Talán a leggyakoribb, hogy valakinek már elmondta a megkereső, hogy mi történt, de nem azt kapta, amit várt. Szomorú, hogy ha családon belül történt az abúzus, akkor gyakran nem hisznek, nem akarnak hinni a rokonok a gyereknek, vagy ha hisznek is, nem reagálnak jól és nem lépnek tovább sem a jogi úton, sem a pszichológiai segítség irányában. Gyakran régebbi történetekkel keresnek minket, és maga a hívó sem érti miért van ő még mindig rosszul valami miatt, ami sok éve történt vagy legalábbis már véget ért, és magától is azt várná, hogy felejtse el, lépjen tovább.

• Elirányítjátok-e a gyereket oda, ahol konkrét segítséget kapnak? Gyermekvédelem, rendőrség stb.? Munkátok során kapcsolatban vagytok-e ezekkel a szervekkel? Milyen ez a kapcsolat? Lehetne-e javítani rajta?

• Természetesen. Elmondjuk, miért lenne fontos a feljelentés – nem titkolva, hogy sokszor újabb rossz élményeket hozhat ez az út, és meghagyva a döntés jogát az érintettnél. Beszélünk arról is, hogy ha adatokat mond, akkor nekünk jelzési kötelezettségünk van, de hogy így tudunk tenni azért, hogy pszichés támogatást kapjon, hogy ne maradjon ebben a helyzetben egyedül. Vannak nagyon jó példák. A legutóbbi esetben néhány nap alatt lett pszichológus, családkonzultáció, jogi segítség és egy kompetens családsegítőnek lehetett átadni az esetet. Máskor eltelik egy hét is, mire egyáltalán kiderül, kihez tartozik a család, ő mikor érhető el, és a pszichológus 2 átszállás távolságra, vagy nincs is stb. stb. Ha kicsit eltávolodunk Budapesttől, félelmetes a szakemberhiány, a tátongó lyukak a gyermekvédelem hálóján. De azt a hosszan tartó pszichoterápiás segítséget, amire ilyenkor szükség lenne, sokan nagy városokban sem tudják megkapni, erre nagyon kevés esély van az állami ellátásban, a magánellátás pedig sok családnak teljesen elérhetetlen. Gyakran tapasztaljuk a rendszer hibáit. Van, hogy nehéz ajánlani a gyermekvédelem megoldásait, ha nekem sem mindig vannak jó tapasztalataim a benne dolgozókkal, vagy ha látom, hogy mi minden megtörténik egy gyermekotthonban, vagy ha a Kék Vonalat is hívják panaszkodva nevelőszülőknél nevelkedő gyerekek. De nincs egy párhuzamos, alternatív gyermekvédelem. Ezt kell mozgatni, facilitálni, egy-egy konkrét ügy mellett javítgatni. Abban is hiszek, hogy a rossz megoldások, a félresikerült akciók, a csöbörből – vödörbe megélések is jobbak, mintha egy gyerek azt tapasztalná, hogy bajban van, bántják, kihasználják, és ezt senki nem veszi észre, és amikor ő minden bátorságát összeszedve segítséget kért, nem történik az ég világon semmi. Ennél tényleg minden jobb.

• Van-e jelentési kötelezettségetek, vagy lehetőségetek egyáltalán, ha gyerek veszélyeztetése kerül tudomásotokra?

• Csak ha ehhez adatokat oszt meg.

• Tapasztalataitok alapján milyen törvényi háttérre, változtatásokra lenne szükség a gyerekek védelme érdekében?

• Biztosan lehetne jogszabályilag is sok mindenen változtatni, például az áldozatvédelem vagy a gyermekvédelmi jelzőrendszer terén, de én már annak örülnék, ha a jelenlegi jogi környezethez minden körülmény biztosítva lenne. A legégetőbb gondnak a szakemberhiányt látom. Nincs ember, jól képzett, elkötelezett, felelős szakember pedig még kevesebb.

• Van-e kapcsolatotok hasonló külföldi szervezetekkel? Ha igen, mit tapasztaltok, ott miben más a szabályozás? Van-e, ahol hatékonyabban védik meg a gyerekeket?

• Tagja vagyunk nagy nemzetközi szervezeteknek is, a CHI-nak https://www.childhelplineinternational.org/ és a MCE-nek https://missingchildreneurope.eu/ , de inkább csak egy-egy közös projekt kapcsán látunk bele jobban más szervezetek munkájába. Gondok mindenütt vannak, de sokszor tapasztaljuk, hogy más az attitűd. Egy apró példa: egy dán-angol-magyar kutatás alapján mindenhol bénítja a segítségkérést az áldozathibáztatástól való félelem, de a magyar tizenéveseknél leginkább.

• Tudjátok-e követni, hogy a hívás után mi történik a gyerekekkel? Tudjátok-e tovább segíteni őket?

• Erre két út van: ha visszahív minket, vagy ha megad adatokat és a gyermekvédelem szereplőitől tudunk visszajelzést kérni, legalább annyit, hogy milyen segítséget kapott a hívónk. Mi nem keressük a kapcsolatot a megkeresőinkkel, de az elég gyakori, hogy ők visszajeleznek, vagy hónapokkal, akár évekkel később valami akkor aktuális dolog miatt telefonálnak és utalnak rá, hogy egyszer már segítettünk.

• Hogy birkóztok meg a tudattal, hogy egy gyerek valahol bajban van, de nincs lehetőségetek további segítséget nyújtani?

• Nagyon sokat segít, hogy senkinek nem ígérünk négyszemközti – két fül közti titoktartást. Azt szoktuk mondani, hogy amit megosztasz, az közted és a Kék Vonal között marad. Így „házon belül“ minden nehéz történet megosztható. Az önkéntesek nincsenek egyedül, nem mennek úgy haza, hogy valaki meg ne kérdezné tőlük: hogy mész el, mit nehéz itt hagynod. Vannak esetmegbeszélő csoportok, szupervízió. Ez nagyon sokat segít, de még így is biztos vagyok abban, hogy nem mindenkinek való ez a fajta segítség, ahol ilyen kevés a visszajelzés, és gyakran kell tehetetlenséget megélni.

• Van-e olyan hívás, amit nem tudsz elfelejteni?

• Több is. Talán nem is annyira hívások, mint inkább hívók, akikkel többször beszéltem. Volt, hogy annyira rettenetes volt, amit hallottam, hogy jobb lett volna nem elhinni, de el kellett hinni, mert csak így lehet segíteni. Több olyan helyzet is eszembe jut, amikor a sokadik hívás után jutott el a bizalom odáig, hogy egy gyerek adatokat adott meg és személyes segítséget tudtunk neki szervezni. Ezeket nehéz elfelejteni.