Zvolenszky Zsófia vagyok, filozófus, az ELTE BTK Filozófia Intézetében tanszékvezető egyetemi tanár a Logika Tanszéken. Köszönöm a Kreatív Ellenállás felkérését. Lélekben veletek vagyok, még ha testben nem is.
Sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok, mint barátnőim. Engem soha nem erőszakoltak meg. Nem kell aktívan félnem az életem, a fizikai, pszichológiai biztonságom miatt. Nem kell aktívan félnem a válásom után az óvodás kislányom élete, fizikai, pszichológiai biztonsága miat.t
Van olyan barátnőm Amerikában, akinek az óvodás kislánya azért halt meg, mert a barátnőm hiába próbálta már fél éve mozgósítani a hatóságokat, bíróságot, hogy a volt férje mentálisan instabil és az anyát verbálisan-érzelmileg bántalmazza a kislány körüli logisztika égisze alatt. A volt férj 14 hónapja öngyilkos lett, előtte megölte a hároméves kislányát.
Van olyan barátnőm Budapesten, aki immár 10 hónapja csak bejárati rács mögött láthatja napi 1-1 órára az iker kislányait, mert a volt partnere, az ikrek apja, csecsemőkorukban elrabolta őket, és a hatóságok azóta is minden szinten tétlenek. Az anyát Stiller Ibolyának hívják. Olvashattatok, hallhattatok az esetéről a magyar sajtóba.
https://merce.hu/2019/12/11/
https://24.hu/kozelet/2019/12/
A nők elleni erőszak formái, mértéke hajmeresztő.
Most mégis a nők bántalmazásának hétköznapibb formáiról szeretnék beszélni. Ezek olyan gyakoriak, és relatíve enyhébbek, hogy akár el is siklunk fölöttük. Így aztán észrevétlenül hozzájárulnak kis adalékokkal ahhoz, hogy a borzasztó esetek is olyan szívszorítóan gyakoriak maradjanak.
Kétféle torzításra térek ki a #MeToo történetem kapcsán: a valóságtorzítóan, manipulatívan nőellenes kommunikáció eseteire; és a torzult jogosultságtudatra, ami a túlnyomórészt férfi bántalmazókat jellemzi.
5-ből 4 nőt ér élete során szexuális zaklatás. Velem is előfordult, hogy egy konferencia utáni sörözésen egy kollégám megfogdosta a combomat, átkarolt, próbált megcsókolni. Nem kértem ki magamnak, csak próbáltam lefejteni magamról, mert annyira sokkolt, és mert nem akartam botrányt okozni. Az asztaltársaság többi tagja, mind nálam jóval idősebb férfiak, lefagyva, zavartan ültek. Egy dolog volt feldolgozni a zaklatást, a tárgyiasítást, de azt már sokkal nehezebb, hogy mások nem állnak melléd, noha magasabb beosztású férfi kollégaként nekik nem kerülne sokba. Én szemtanúként kötelességemnek tartom, hogy kiálljak a diszkriminációt, zaklatást, bántalmazást elszenvedett emberért. Különösen akkor, ha az övénél előnyösebb a pozícióm.
Mi lehetett az oka a kollégáim hallgatásának? Úgy tippelem, a status quo – nem feltétlen tudatos – fenntartása. Sokan (férfiak, nők egyaránt) úgy érzik, ők nem érintettek, így nem feladatuk a felszólalás, kényelmesebb hallgatniuk. Így azonban a zaklató is azt a visszajelzést kapja a közösségtől, hogy elfogadott a nőkkel szembeni viselkedése és minden marad úgy, mint korábban. E helyzetben passzívnak lenni nem semleges, hanem káros.
Amikor a #MeToo mozgalom tetőzött, egy idő után férfiaktól lehetett olyat hallani, hogy „én már fel sem merek venni egy vonzó nőt munkatársnak, nehogy félreértse, ha rá találok mosolyogni, vagy bókolok neki”. Lássuk be, ez burkolt fenyegetés nők irányában: ha sokat ugráltok, nem lesz állásotok. És közben a beszélő magát állítja be áldozatnak. Az ilyen alattomos, manipulatív, csúsztató, valóságot torzító kommunikáció sajnos egyre több teret kap a közbeszédben, párbeszédekben. Érdemes jobban tudatosítanunk, megértenünk, milyen hatalmi játékról van itt szó.
De a szexuális bántalmazás mellett létezik fizikai, érzelmi, verbális és gazdasági is. Közös jellemzőjük az, hogy a bántalmazónak torzult jogosultságtudata van: ő jobban számít, többhöz van joga, mint a másiknak – ezzel altatja el a lelkiismeretét. Persze nem minden bántalmazó férfi, és nem minden áldozat nő. Ám a társadalmi keret, amiben fiúk és lányok felnőnek, ma olyan, hogy a férfiak között sokkal nagyobb arányban vannak torzult jogosultságtudatúak és bántalmazók, mint a nők között. Az áldozatok között pedig még nagyobb arányban vannak a nők. És az arányok alakulásába az is belejátszik, ha a fiúknak, lányoknak azt üzeni a társadalom: a feleség dolga, hogy „kiszolgálja” a férjét otthon, hogy “neki” gyerekeket szüljön. Már e szóhasználatok, sugallt szereposztások is valóságtorzítóak, manipulatívak, a nők alárendeltségét sugallják. Férfiak és nők számára egyaránt.
A nők elleni erőszak formái, mértéke hajmeresztő.
És ezek fennmaradásához hozzájárulnak az apróbb, hétköznapibb nőellenes megnyilatkozások, viccelődések is. A szavakkal ugyanis komoly kárt, fájdalmat lehet okozni, a valóságot nagyban lehet torzítani. Ennek megfelelően tétje van annak, hogy felszólalunk-e, ha ilyeneket hallunk — az apróbb esetekben is. És nem mindegy a felszólalás módja sem. Vannak a saját egójukat előtérbe helyező, megszégyenítő felszólalók: “Hogy *merészeled* férfiként csajszinak hívni a felnőtt kolléganődet egy szakmai eseményen??!” Nem konstruktív az ilyen, hiszen elsősorban a felszólaló hatalmi fölényéről szól, hogy ő erkölcsi magas lóról beszél. Pedig mindannyian követtünk már el hibákat, ebből következően a fölényeskedésnek se helye, se haszna. Én így szoktam felszólalni inkább, nem kertelve, tárgyilagosan, határozottan, a valóságtorzító manipulációnak ellentartva. “Tudod, bántó és káros másoknak, amikor így beszélsz.” “Most torzítóan, manipulatívan beszéltél a nőkről. Ez nem oké.” Pont. Nem felkiáltójel. Szükség esetén elismételve. Talán meghallják. Ha egyre többen mondjuk, egyre inkább. És ami fontosabb: *mások* meghallják. Érzékelik, hogy a valóságtorzításnak ellen lehet és ellen kell tartani. Így a torzult jogosultságtudatú emberek által vitt nőellenes valóságtorzításnak is.
Számít, hogy átgondoljuk-e a szavainkat, hogy ne torzítsanak. Számít, ha szóval, fellépéssel ellentartunk mások nőellenes tetteinek, valóságtorzító szavainak. Tudom, ezek jórészt csak szavak. Nem segítenek a kislányát gyászoló amerikai barátnőmnek. Nem segítenek Stiller Ibolyának, aki 10 hónapja nem ölelhette magához az elrabolt ikreit. Mégis a szavaink fölötti felelősségvállalással és a mások elleni felszólalással kicsiben hozzájárulhatunk nap mint nap ahhoz, hogy mire a kislányaink, nagylányaink, unokahúgaink felnőnek, már ne hagyja őket úgy cserben a társadalom és a hatóságok, mint ahogyan az ma nőkkel, anyákkal és gyerekeikkel történik
Köszönöm, hogy e szavaimmal itt lehettem veletek.
A szöveg egyes szakaszai korábban megjelentek a National Geographic és az nlc.hu Kempf Zita által készített interjúcikkében. https://nlc.hu/ezvan/20191125/
