Mindig leereszkedően, rosszallóan és megvetően nézett rám. Mindig. Amikor a jelenlétében voltam, állandóan éreztem a nemtetszését, ami rengeteg felém irányúló kritikával párosult. Kritikákkal, amelyeket a szívemre vettem, miközben próbáltam megnyerni a szeretetét és feltétlen támogatását. Viszont egészen mostanáig, amikor is a kép összeállt, meg sem fordult a fejemben, hogy nem én voltam az, akit megvetett. Saját magát vetette meg.
Sokan régóta sejtjük, hogy csecsemőként vagy kisgyermekként szexuális bántalmazás érhetett bennünket. A konkrét esetre azonban nem emlékszünk tisztán. Mégis, a dolgok egyáltalán nincsenek rendben.
Az első benyomásom arról, hogy „valami történt”, akkor volt, amikor észrevettem, hogy Fő Kritizálóm („FK”) csendben sír, kezében egy rólam készült régi képpel, amelyen négy vagy öt éves lehettem. Furcsa és felkavaró látvány volt. Szokás szerint a család többi tagja próbált javítani a helyzeten azt állítva, hogy FK csupán szentimentális, de a gombóc a torkomban mást sugallt.
A családom újra és újra azt mondogatta nekem, milyen szerencsés vagyok, hogy azon kevés walesi nő közé tartozom, akiket soha nem bántalmaztak szexuálisan és nem erőszakoltak meg. Ez főleg FK vesszőparipája volt. Furcsának tűnt számomra, hogy mindig azt emlegették, milyen „szerencsés” vagyok, mert nem tapasztaltam meg olyasvalamit, aminek elsősorban meg sem szabadna történnie. Mondja például bárki is valaha, hogy „Olyan szerencsés vagy, hogy nem gyilkoltak meg az ágyadban”? Nem. Szóval miért volt olyan fontos nekik mindig ugyanazt a lemezt játszani: Szűz vagy. Szűz vagy. Olyan szerencsés vagy, hogy még szűz vagy.
A dolgok egyre furcsábbak lettek, amikor a „pubertás poklát” megjártam. FK rendszeresen „véletlenül” megfogta a mellemet. Annyira ártatlanul, annyira véletlenül, annyira gyakran. De ezt az esetlenségének tudtam be. Elvégre a családom biztosított róla, hogy ő az egyetlen ember, akiben megbízhatok; az az ember, akit nem izgatnak fel a nagy mellek. Miközben FK azt szajkózta, hogy a legtöbb férfi kéjenc és perverz, ő maga gyanúsan aszexuálisnak tűnt. Az egyetlen biztonságot adó férfi egy veszélyes világban. Vajon így akart a bizalmamba férkőzni? Szerintem igen.
Miközben a barátnőim arról sugdolóztak, hogy ki kivel „izélt” már és melyik lány vesztette el a szüzességét, FK a saját kezébe vette a szexuális felvilágosításomat. FK felfogása a szexről elavult, hímsoviniszta és így visszatekintve erősen sértő volt. Az ő világában a szexuális kapcsolat nem olyasminek számított, amit egy nő akar vagy élvez. A szex férfidolog volt. De ha a nemi aktus elkezdődött, már nem volt visszaút. A nőnek hozzá kell járulnia a férfi kielégüléséhez. FK világában a férfiak ostoba, kelletlen nőkkel szexeltek, akik, miután megbecstelenítették őket, már csak megrongált árucikkek voltak, akiket soha senki sem akarna és nem is tudna szeretni. Nincs rá szó, amivel ki tudnám fejezni az iránta és az az iránt érzett undoromat, amire tanított engem.
Egy üzenet egyértelmű volt: a szüzességem az övé volt. Az ő felelőssége volt azt megvédeni, és meg is tette! Mindezt úgy, hogy ellenőrizte azokat, akikkel randiztam. Azzal riogatott, hogy meg akarnak majd fogdosni, mintha ez a halálnál is rosszabb lenne; valami olyasmi, amit sosem akarnék. Közben az egyetlen férfi, aki rendszeresen fogdosott, most már látom, ő volt.
A dolgok akkor mérgesedtek el, amikor találkoztam életem szerelmével. Minden megvolt benne, amire valaha vágytam egy férfiban, és amihez FK is ragaszkodott, hogy megérdemlek egy férfiban. Őszinte, hűséges, szerető, törődő és kedves volt. Milyen boldog lesz majd FK – gondoltam, – hogy a leghőbb vágya valóra vált. Megfogadtam a tanácsát, jól választottam, és végre egy jó emberbe voltam szerelmes!
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! FK egyáltalán nem volt boldog. Mindent megtett annak érdekében, hogy szétválasszon minket, és megnehezítse azt, hogy találkozzunk.
Amikor ez nem sikerült és szerelmünk beteljesült, FK soha többé nem nézett a szemembe. Kézzelfogható volt a dühe. Szinte érezni, látni és tapintani lehetett.
Ha merő féltékenységről lett volna szó, az a barátom ellen irányult volna. De FK dühe egyenesen nekem szólt. Nem láttam tisztán, megbántottak és összezavarodtam. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy minden kapcsolatot megszakítok FK-val, a legközelebbi családtagommal és legbizalmasabb barátommal. Fájdalmas élmény volt.
Ahogy teltek az évek, a kezdeti gyanúm, hogy FK egyszerűen csak nehezen alkalmazkodott a tényhez, hogy a lány, akit annyira próbált megvédeni, már nem szűz, valami baljósabbá alakult át. Ahogy a kép egyre jobban összeáll, és rég elfeledett emlékek kerülnek a felszínre, egyre inkább ráébredek, hogy FK állandó nemtetszése és rögeszmés védelme nem szeretetből, hanem bűntudatból eredt azért, amit ő már megtett, és kétségbeesetten próbálta védeni önmagát.
Egyre inkább bízom az ösztöneimben. Feltörtek az emlékek, amikor régi fotókat találtam, miközben garázsvásárra készültünk. A fotókon körülbelül négyéves vagyok, és FK fürdet engem. Hirtelen mindenre emlékszem.
Emlékszem, milyen boldog voltam háromévesen. Ötéves koromra mérges kislánnyá váltam, aki meztelen embereket rajzolt, különös tekintettel a nemiszervek anatómiai pontosságára. Hatéves koromra képes voltam tudatosan disszociatív állapotba kerülni, és meglehetősen élveztem azt az érzést, hogy a fizikai testemen kívül lebegek. Sok emlékem van arról, hogy magzatpózban vagyok, és a testemet egy olyan félig fizikai, félig lelki fájdalom gyötri, amit a nemi szervem ingerlése okoz. Hétévesen felnőtt férfiaknak mutogattam magam, megőrültem a fiúkért és napi szinten önkielégítést végeztem. Olyat éreztem, ami FK szerint a női nem számára nem létezett.
Nemhogy túl kevés a nyom, inkább túl sok. Az, hogy eddig ezt nem vettem észre, a szeretet, a bizalom és az agymosás erejének élő bizonyítéka.
Visszatekintve az, hogy FK állandóan a szüzesség fontosságát hangsúlyozta – különösen az enyémet– nem az én védelmemet szolgálta, mint ahogy azt gondoltam, hanem az övét. Félt attól, hogy az első alkalommal, amikor szeretkezem, rájövök, hogy nincs már elveszteni való szüzességem. Hogy a rég eltemetett emlékek a felszínre kerülnek. Igazából amivel a partnerem és én szemben találtuk magunkat, egy áthatolhatatlan fal volt, valószínűleg hegesedés, minden bizonnyal vaginizmus.
Sok év telt el, mióta utoljára láttam FK-t. Egyszer az egyik családtag megkérdezte, hogy megerőszakolt-e engem valaha. Persze döbbenten azt mondtam, nem. A reakciója mindent elárult. Nevetett! Könnyen el tudom képzelni, hogy utána odament FK-hoz, és azt mondta: „Ne aggódj. Semmire sem emlékszik.”
Ma már igennel válaszolnék.
A testi sebek és a vaginizmus azóta elmúltak, de az érzelmi sebek még mindig megvannak. Minden nap, amikor tükörbe nézek és elfordulok, tele rengeteg önutálattal, próbálok arra emlékezni, hogy FK rosszallása nem az én hibámból fakadt, hanem a saját bűntudatából. Az amiatti bűntudatból, amit egy kislánnyal tett, aki azelőtt boldog volt.
(Fordította: Szika-Tira Klaudia)
